Apparently we're famous in
Hungary.
Norbert's latest published story was inspired by our
hot air balloon ride back in 2011. The only glitch is that it's written in
Hungarian and Google Translate can't keep up. So here's the
story until Norbert finds the time to publish a real translation.
Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett
Borsody a Radešín nevű cseh falucska
közelében, 2011. augusztus 7-én, reggel hét óra után ismerkedik meg Tom
Hanksszel. Hanks cseh állampolgár, tűzoltó, és a Cseh Felföld, a
Vysočina fölött lebeg. Logikus tehát, hogy megismerkedésük pillanatában
Borsody is a Vysočina fölött lebeg.
A történet azzal kezdődik, hogy Borsody
és párja, Viola valami emlékezetes és szokványosnak legkevésbé sem
nevezhető ajándékkal akarja meglepni Chadot negyvenedik születésnapjára.
Chad az Egyesült Államok déli részéről keveredett Csehországba, és
szabadidejének javát azzal tölti, hogy igyekszik minél több európai
országba ellátogatni. Negyvenet már sikerült kipipálnia a listán.
Borsody ugratja is néha a villámturizmus kapcsán, mondván: ha tartja a
megszokott ütemet, akkor hamarosan majd olyan államokkal lesz kénytelen
beérni, mint például a Dnyeszter Menti Köztársaság, Azerbajdzsán
Európához Sorolt Területei, vagy éppen Hegyi-Karabah.
Chad tériszonyban szenved, ami azonban
legkevésbé sem tántorítja el attól, hogy havi rendszerességgel
repülőgépre szálljon. Amíg valami szilárd térelválasztó elem van közte
és a mélység között, addig semmi gond – mondogatja, amikor pedig nincsen
ott, akkor meg úgyis mindegy. Hajdan, katonaként, az ejtőernyős
gyakorlatok során megtanulta: a legrövidebb út ahhoz, hogy ismét szilárd
talajt érezzen a lába alatt, ha gondolkodás nélkül fejest ugrik a
mélységbe.
A születésnapi ajándék ötlete Violától
származott. Violát, amikor megismerkedtek, Borsody előszeretettel
bosszantotta az Amazon Punkt Dé É becenévvel, főleg amikor előtört a
lányból a slágfertíg kelet-berlini frajlájn. Ők ketten a tökéletes
munkamegosztás modelljét alakították ki. Viola felkutatja az interneten a
magukat angolul vagy németül is hirdető dél-morvaországi hőlégballonos
cégeket, utána pedig Borsody, aki eredményes telefonos tárgyalásokat
képes folytatni némelykor olyan nyelveken is, amelyeket nem beszél,
lazán megegyezik a részletekről a léggömb-tulajdonossal. Az odajutás
mikéntjéről Susanne gondoskodik. Susanne Kölnből kiindulva,
franciaországi és svájci állomásokon keresztül keveredett Brünnbe, ahol
francia nyelvórákat ad, valamint üzleti tanácsadó céget tart fenn. Havi
rendszerességgel keresztül-kasul száguldozik Európán, és vezetői
tréninget tart üzletembereknek (egyértelműen a frankofón úti célokat és
megrendelőket részesítve előnyben).
A megvalósítás utolsó fázisának
sikeréért Naomi felel. Naomi egy új-zélandi cég közép-európai
kirendeltségét létrehozandó érkezett a Cseh Köztársaságba, és páratlan
tehetséggel vonja magára környezetének figyelmét anélkül, hogy egy
pillanatig is tolakodó lenne. Ebben persze utánozhatatlan új-zélandi
akcentusa is segítségére van: az angol szavak kimondásakor a bennük
előforduló magánhangzók mindegyikét következetesen valamely másikkal
cseréli fel, összezavarva a konyhaangolt beszélőket. Naomi a
figyelemfelkeltésen kívül az érdeklődés lebilincselésében is jeleskedik:
egyetlen széles, érdeklődő mosollyá átlényegülve gondoskodik arról,
hogy a szűk baráti társaság aktuális szabadidős programját zseniális
helyismereti adalékokkal tegye teljessé. A csak bennfentesek által
ismert titkokat örömmel osztja meg barátaival – lett légyen szó
tárlatvezetőről, pincérről, állatgondozóról, a Káposzta téri piac
kofáiról, a brünni víztározó hajójáratának kormányosáról vagy cirkuszi
állatidomárról.
A siker személyi feltételei tehát
adottak. Némi rizikóval, külső tényezőkkel azonban Borsodyéknak
mindenképpen számolniuk kell. Például a kérlelhetetlen időjárással. A
meteorológusoknak is nevezett időjósok az utazás eredetileg tervezett
időpontjára, szombatra vihart jósolnak a Vysočina felett. A
hőlégballonos cég képviselője felhívja Borsodyt, és a vasárnap reggeli
időpontot javasolja, a várható száraz idővel és a léghajózás
szempontjából ideálisnak mondható enyhe szellővel. A módosítást Borsody
gondolkodás nélkül elfogadja.
A soron következő kihívást a Chad által
loCzech névre keresztelt jelenség jelenti, amely a logicnak (magyarosan:
a logikának) a helyi verziója szeretne lenni. Az ominózus vasárnap
reggel, hat órakor, öblös ásítások és álmos szemdörgölések közepette
mindenki felsorakozik a Susanne által bérelt villa előtt, ahová a
frankofil német leányzó a taxit rendelte. Susanne külön felhívta a taxis
cég figyelmét arra, hogy öt utassal kell számolniuk, tehát legalábbis
kisbuszt küldjenek. A kisbusz helyett (jó pár perc késéssel) befut egy
Škodovka, amelynek öt ülése közül az egyiket maga a sofőr foglalja el. A
taxisnak szemlátomást meg sem fordul a fejében, hogy Borsodyék azért
nem szállnak be az autóba, mert valami nincs rendjén. Susanne pár
percnyi várakozás után megkérdezi a sofőrtől, mikorra várható a
kollégája a másik autóval. A bérkocsi-vezető erre meglepetten közli,
hogy második autóról szó sincs, neki a diszpécser csak annyit mondott,
hogy egy ötszemélyes kocsit rendeltek. Erre Susanne rövid fejtegetésbe
kezd arról, hogy mi a különbség az „öt személyes autót rendelni” és az
„öt személyre rendelni autót” között. Ezt Borsody kiegészíti egy kis
kézen számolási gyakorlattal, a hatodik, nem létező ujjhoz társítva a
kérdést: „A to tady jste vy, pane řidiči, že ano?” (Vagyis ez itt Ön
volna, sofőr úr, nemde?) A taxisofőr e kérdés hallatán hátradől a
vezetőülésben, két kezét összekulcsolja maga előtt, réveteg tekintettel
mered a brünni pirkadatba, aztán bölcsen bólogatva kijelenti:
– Ez már bizony probléma.
– Probléma, de nem a miénk, hanem az
önöké. Lássuk, hogyan oldják meg. Negyvenöt perc múlva Radešínben kell
lennünk. Ötünknek. Akár egy sofőrrel, akár kettővel. Akár egy taxival,
akár kettővel – helyezi el Borsody tárgyalópartnerének logikai
horizontján a kézenfekvő megoldási opciókat.
Ha Borsody nagyapja kevéssel korábban,
vagy éppenséggel kissé később sebesül meg a keleti fronton, akkor hősünk
keresztanyja – édesanyjának néhai legidősebb nővére – nem reked
kisgyerekként Nagyváradon. Ám úgy hozta a sors, hogy a jó öreget
valamikor 1944. első felében hagyta cserben a hadiszerencse (vagy pedig,
más szemszögből szemlélve ugyanazokat az eseményeket, mentette meg
attól, hogy hősi halottként végezze valahol keleten). Az év közepén a
nagyváradi katonai kórházban lábadozott gránátsrapnelek okozta
sérüléseiből (a repeszek egyike magával vitte bal kezének mutatóujját, a
többi pedig az oldalában és a hátában landolt).
Borsody időmeghatározása itt csak
hozzávetőleges, a támpontot hozzá pedig nagymamájának elbeszélései
szolgáltatják, amelyek arról szólnak, hogy elvonatoztak Váradra négy év
körüli keresztanyjával nagyapját meglátogatni, ám ottlétük során a
szövetségesek megbombázták a vasútállomást, így aztán várakoztak néhány
hetet, hogy kitapasztalják, mennyire intenzívek a bombatámadások,
illetve hogy mennyire kockázatos egy fiatalasszonynak és egy karonülő
leánykának nekivágni a százötven kilométeres útnak. Kalandos út
lehetett: gyalogszerrel, katonai teherautókra, valamint szekerekre
kéredzkedve jutottak nagy nehezen haza Tiszadobra.
A háznak, ahol élete első éveit Borsody
édesanyja is töltötte, már nyoma sincs, a mellette álló fűzfa, ami
árnyat vetett neki hajdanán, ma is él és virul. A nagyváradi
vasútállomást a Frantic Joe hadművelet keretében 1944. június 2-án
bombázták a Royal Air Force gépei, tehát amikor Borsody elképzeli
nagymamáját huszonéves anyaként, gyermek keresztanyját kézen fogva egy
poros földúton gyalogolni valahol a magyar Alföldön, akkor a kép mindig
július végi-augusztus elei hőség kíséretében jelenik meg előtte. Borsody
azt is tudja: ha kicsit máshogyan bombáznak, akkor az ő édesanyja sem
foganhat meg nyolc és fél évvel később, és a történetünk is tárgytalanná
válik, lévén, hogy akkor nincs Borsody, aki a léghajóba szálljon.
A hőlégballon két embernyi plasztik
göngyöleg volt egy teherautó platóján, amikor Borsodyék a radešíni
kastély előtti felszállóhelyre értek. Mintegy harmincan bámészkodtak a
jármű körül, további tízegynéhányan a luftballon körül szorgoskodtak.
Leemelték a kocsi platójáról, és elkezdték kiteríteni az óriási, tarka
parenyica sajthoz hasonlatos göngyöleget, színpompás plasztik szőnyeget
formázva belőle, amely egyre hosszabban nyújtózott a kastély felé.
Borsodyék azt furcsállották, hogy miért kell ekkora tér a felszálláshoz
(a kastély előtti tisztás másik oldala ugyanis legalább száz lépésnyire
volt tőlünk), illetve hogy mit keres ennyi ember az attrakció
helyszínén. Sok idejük nem maradt e kérdések megvitatására, mert
hozzájuk csapódott egy, szemlátomást csak a húszas éveinek legelején
járó fiatal srác, aki addigi viselkedése alapján igen fontos szereplőnek
tűnt a hőlégballon-röptetés lebonyolításában. Honza a léggömb-gyártó
cég tulajdonosának kisebbik fia volt, maga is ballonröptető (előbb
tanulta meg az efféle égi járművek irányítását, mint autót vezetni).
Kiváló angolját Amerikának köszönheti, ott volt cserediák – így
magyarázta Borsodyéknak, majd szélsebesen ismertette, hogy az övék a
legnagyobb hőlégballon Csehországban. Világviszonylatban is az első öt
között tartják számon – húzta ki magát büszkén. Felfújt állapotban egy
tízemeletes panelházat is gond nélkül el tudna rejteni a kupolájában,
tízrekeszes kosarában pedig akár negyven ember is utazhatott.
Amint Honzáék befejezték a göngyöleg
kinyújtóztatását, nekiálltak, hogy oldalirányban is kiteregessék a
ballont. Közben a segítőkész kezek leemelték a teherautó platójáról a
gondolát, rögzítették a kosáron a gázpalackokat és az égőfejeket, aztán
oldalra fordították a vesszőből font tákolmányt, hogy a teteje a léggömb
szája felé nézzen, és nekiláttak, hogy megtöltsék a ballont forró
levegővel. Ez egy jókora szélgéppel történt. „Mint a filmforgatásokon” –
jegyezte meg Viola, akit a nézelődés során Borsody mindvégig szorosan
magához ölelt: a lány kissé nehezen viselte a kora reggel hűvösét.
Violának azonban nem kellett sokáig cidriznie – hamarosan ugyanis két
fiatalember a léggömb szájához lépett, kétoldalt a magasba emelték a
peremét, hogy könnyebben áramolhasson bendőjébe a forró levegő, Honza
pedig felcsavarta az égőfejek lángját. Oly erősen csapta arcon a
nézelődőket a hőhullám, hogy önkéntelenül is hátrébb léptek a kosártól.
Pár perc múlva a kiterített léggömb teteje lassan, de biztosan emelkedni
kezdett. Először egy félbevágott körtére emlékeztetett, aztán elkezdett
egésszé terebélyesedni. Ekkor egy fiatalember, aki feltűnően
hasonlított Honzára, és egy hegedűt tartott a jobb kezében,
visszaparancsolta a bámészkodókat, pár lépéssel a léghajó kosara mögé. A
színes, egyre jobban kiterebélyesedő gömb lassan felemelkedett a
földről, alaposan megfeszítette a szájától a kosárig húzódó köteleket és
karabinereket, majd az oldalán fekvő gondola is elrugaszkodott a
talajtól, és a vesszőkosár álló helyzetbe billent.
Borsodynak harminchat évet sikerült
leélnie anélkül, hogy hazája területén háború dúlt volna. Pár száz
kilométerrel délebbre született kortársai már kevésbé voltak
szerencsések. Számtalan barátja és ismerőse élt azon a vidéken, ezért a
maradék Jugoszlávia bombázása neki elsősorban a barátai bombázását
jelentette. S mivel nem állt módjában megálljt parancsolni a
hadműveleteknek, úgy próbált segíteni, ahogy lehetett. Például olcsó
albérletet keresett Bojanának, a belgrádi szerb lánynak. Borsody a
Délvidékről Budapestre települt költőbarát révén ismerte meg Bojanát. A
poéta ugyanis néhány hét után már nehezen viselte, hogy náluk húzza meg
magát a lány (aki szegről-végről a rokona is), és úgy gondolta:
Borsody, aki a fővárosban tanuló, vidékről származó egyetemisták
albérletről albérletre vándorló életét élte, bizonyára talál majd
megfizethető és elfogadható színvonalú lakást a leánynak. Borsody később
szerb leckékért cserébe magyar órákat adott Dejannak (ő a poéta vejének
az unokatestvére). Dejan pár hónap tanulás után már komplex
párbeszédeket volt képes magyarul lebonyolítani, és amikor visszatért
Újvidékre, Kosztolányi és Vörösmarty nyelvén számolt be magyar
szomszédainak – és a költő Délvidéken maradt lányának – budapesti
hónapjairól. Borsody néhány évvel később, egy szintén Budapestre
keveredett, és magyarul tökéletesen tudó zentai szerb lány, Jelena
felkészítő óráinak hála, letette a középfokú nyelvvizsgát szerb
nyelvből. Akkor még nem tudta, hogy pár esztendővel később ezt a tudást
majd Csehországban fogja kamatoztatni, a világ egyik legnagyobb
informatikai cégénél, az ex-jugoszláviai kollégák által erősített
közép-európai ügyfélszolgálat csoportvezetőjeként. Borsody tehát a
hatezerháromszázhárom tonnányi NATO-bombának és rakétának köszönheti
szerb nyelvtudását.
Azonban ha most képzeletben eltávolítjuk
a léggömbkosár tetejéről a gázpalacktartó elemeket és a ballon
rögzítésére szolgáló egyéb szerkezeteket, akkor a végeredmény
felülnézetből erősen hasonlít a Csehországban oly népszerű, tíz palack
szállítására alkalmas sörös kartonrekeszekre – egy hosszanti, valamint
négy, merőleges belső válaszfal osztotta tíz, azonos méretű négyzetre a
gondolát. A sörös kartonhoz hasonlatos módon a léggömbkosár esetében is
kulcsfontosságú jelentőséggel bírt a helyes súlyelosztás: a kosár
mindegyik részébe ugyanis három-három utast irányított a beszállást
levezénylő Honza. Borsodyéknak a kosár egyik végében jutott hely, a
hősünk és Viola által elfoglalt négyzet belső falának túloldalán pedig
Susanne, Naomi és Chad várták az indulást. Aki már próbált megkezdett
sörös kartonrekeszt szállítani, az jól tudja, mekkora jelentőséggel bír a
helyes súlyelosztás. Igyál meg hatot a tíz sör közül, és a maradék
négyet hagyd egymás szomszédságában a karton egyik végében – jó esélyed
van rá, hogy a rekesz egy szerencsétlen pillanatban oldalra fittyen,
kibillen a hordozó pánt alól, a palackok pedig szilánkokra törve végzik,
egy habos sörpocsolyában. Célszerű az ilyen helyzetet elkerülni – Honza
tehát hamarosan Viola és Borsody mellé parancsolt egy harmadik
léghajózót, így lett teljes létszámú az ő rekeszük.
Az útitárs érkezését elsőként egy
igencsak megapasztott tartalmú literes csatosüveg jelezte. A palackot
egy ötvenesnek (és feltűnően ittasnak) tűnő, göndörfürtű férfi tartotta.
Emberünk mondott valamit csehül, ezt Borsody eleinte alig értette – nem
is annyira a szerény cseh nyelvismerete miatt, hanem inkább a jövevény
artikulációs képességei okán. Ezen képességeket már alaposan kikezdte az
addig elfogyasztott tetemes pálinkamennyiség. Borsody végül rájött: a
férfiú azt szeretné, hogy fogja meg a palackot, amíg ő átlendíti magát a
kosárperemen. A jövevény esetében persze a lendülési szándék azon a
reggelen már a legnagyobb jóindulattal is csupán mászásnak volt
nevezhető. A vesszőfonat innenső oldalán aztán, sűrű pálinkagőz-felhőket
eregetve, botladozó nyelvvel elmotyogta, hogy ő Jaroslav, radešíni
tűzoltó, majd kezet rázott Borsodyékkal, akik egyenként bemutatkoztak
neki. Végül feléjük nyújtotta a pálinkásüveget: húzzák meg bátran
megismerkedésük örömére. Borsody társainak szemlátomást nem nagyon
nyerte el a tetszését az éhgyomorra, ráadásul cseh tempóban történő
szilvapálinka-ivás ötlete, ezért Naomi bevetette az ilyen esetekre
tartogatott, és többnyire eredményesnek bizonyuló csodafegyvert:
Nerozumím česky – amihez Chad még annyit fűzött hozzá angolul: álmainak
születésnapi ajándékai között nem szerepelt egy korán reggel merev
részeg ismeretlen, mint útitárs. Ettől azonban igencsak felderült
Jaroslav arca.
– Engliiiissssh? – ordította vastag cseh
akcentussal, az utolsó szótagot magán- és mássalhangzóstul derekasan
megnyújtva. A következő pillanatban már Chad felé lendítette a
pálinkásüveget: – You mussst… driiiinnk!
Chad erre vágott egy grimaszt („egye
fene, úgyis egyszer az életben ünneplem egy léggömb kosarában a
negyvenediket”), aztán a szájához emelte, és jól meghúzta a
pálinkásüveget. Jaroslav, a radešíni tűzoltó elismerően bólogatott, és
Susanne felé fordult, hogy na most nála folytatja a kínálást. Abban a
pillanatban Honza adott egy erős gázfröccsöt, öt-hat méter magas
lángcsóva hasított a ballon belsejébe, az utasokat arcul csapta a
hőhullám, megfeszültek a kosarat a léggömb szájával összekapcsoló
hevederek, és a ballon elrugaszkodott a Vysočina földjétől.
Eleinte csak felfelé mozogtak, Honza
gázfröccsei nyomán egyre feljebb és feljebb tornászva magukat az
ébredező táj fölé. Aztán – Borsody becslése szerint jó harminc-negyven
méternyi magasságban – elértek egy erősebb oldalirányú légáramlatot,
mert a léggömb hirtelen meglódult, és elkezdett a falu széle felé
sodródni.
Az utasok többsége már kezdte otthonosan
érezni magát az újszerű helyzetben – s ehhez bizonyos mértékben a Honza
valamint a hegedűs srác által kiosztott pilseni és jihlavai sörök is
hozzájárultak. Meglódultak a nyelvek, és Jaroslav, a tűzoltó is
ráeszmélt, hogy a földtől való elrugaszkodásuk pillanatában
elmulasztotta pálinkával kínálni a társaság többi tagját. Naomi nem
kérette magát, hanem rögvest a szájához emelte az üveget, aztán Viola
felé vándorolt a palack, a göndörfürtű útitárs pedig egyre szélesebben
vigyorgott. Csakhogy Borsody kedvese határozottan tiltakozott a kínálás
ellen.
– Csak emeld a szájadhoz a palackot, és
gluggyogtasd meg, ha ügyes vagy és vigyázol, egy kortynyi sem megy le
belőle – tanácsolta Violának Naomi, gondolván: ha ugyanúgy ejti a
szavakat, ahogyan otthon, Új-Zélandon tenné, akkor úgysem érti meg senki
más az ő kis társaságukon kívül. Helyesen gondolta, és Viola követte is
a tanácsot. Susanne ugyanúgy fogadta el a kínálást, Borsody azonban –
már csak a cseh szeszfőző mesterség és a kínáló iránti tiszteletből
fakadóan is – apasztott egy bő fél decinyit Jaroslav zamatos házi
szilvapálinkájából.
A légáramlat hamarosan kisodorta őket
Radešín tavacskája fölé. Alattuk takaros, kertes házak sorakoztak,
rálátással a tóra. A tavat, az egyetlen utcácskától eltekintve,
körös-körül sűrű fenyves erdő szegélyezte. A léggömb ott lebegett a víz
felett, mégis oly közel a parthoz, hogy a kosár pereméről könnyedén a
fövenyre lehetett volna pöccinteni a húszkoronás érmét. Jaroslav, a
tűzoltó ekkor a kosár széléhez lépett, kihajolt a gondola pereme fölött,
integetni kezdett a legközelebbi ház felé, és teli torokból kiáltozni
kezdett:
– Jiříku, pod’ ven! (vagyis: Gyurika,
gyere ki!) – és hamarosan megjelent a partra néző ablakban egy álmos
férfiarc, az eget kémlelve.
– Héj šéfe, nazdraví! – emelte főnöke
köszöntésére a pálinkáspalackot Jaroslav, a radešíni tűzoltó, mire a
férfiú a léggömb kosara felé tartotta mutatóujját: – Počkej, kámoše!
(Várjál, cimbora!) – aztán eltűnt az ablakból, hogy pár pillanat múlva
maga is egy literes üveggel a kezében jelenjék meg a kertre nyíló
ajtóban. Jaroslav jó barátja és felettese, a helyi tűzoltófőnök a kert
közepéig lépdelt, ott lekattintotta az üveg csatját, és a magasba emelte
a palackot: – Nazdraví, Jarku, nazdraví, paní a pánové! (Egészségedre,
Jarek, egészségükre, hölgyek és urak!) – aztán húzott egy isteneset a
pálinkából. Erre a léggömb utasai is kerítettek valami innivalót, ki-ki a
magával hozott pezsgős palackot, egy-egy sört, vagy hasonlóképpen házi
főzésű pálinkát, és ittak a helyi tűzoltóparancsnok egészségére.
Jaroslav szemlátomást zokon vette volna, ha Borsodyék adósai maradnak
azzal, hogy felettese egészségére emelik képzeletbeli poharukat, tehát
gondoskodott arról, hogy ismét körbejárja a társaságot a pálinkás
palack. Nyomatékosította is a kínálást:
– My šéf! You mussst!
Susanne-nak azonban a Naomi által
javasolt ivásmímelő módszer ellenére is kezdett elege lenni az egyre
gyakrabban ismétlődő kínálgatásból, és közölte a szívélyesen vigyorgó
tűzoltóval, hogy neki bizony nem szabad alkoholt fogyasztania. Jaroslav
ledöbbent arckifejezése nem is lehetett volna beszédesebb: ugyan miért
gyötri magát a kedves útitársnő efféle önsanyargató intézkedésekkel?!
Susanne egyetlen szót sem szólt, csak a hasa elé tartotta tenyerét, és
gyengéden megsimogatott egy láthatatlan, fél strandlabdányi ívet.
Jaroslav, a radešíni tűzoltó tekintetét elfelhősítette a beletörődő
lemondás. Nem telt el három másodperc, amikor új erőre kapva, felderült
arccal és felvillanyozva Susanne valamint Chad felé emelte a
pálinkáspalackot, és harsányan elrikkantotta magát:
– On the motheeer, the fatheeer and the babyyy! Mnoho štěstí!
Jaroslav alaposan meghúzta a palackot, majd Chad felé nyújtotta:
– You mussst, tatínku!
A rengeteg „you mussst!” már Borsody
képzelőerejére is megtette a hatását. Amikor visszanyújtotta Jaroslavnak
a palackot, Viola hősünk fülébe súgta: – Ha feltűznél egy sütőtököt egy
karóra, ez a Jaroslav most már azzal is kedélyesen elbeszélgetne. –
Ekkor döbbent rá Borsody, kire is emlékezteti bodor hajú útitársuk,
enyhén kopaszodó halántékával, a kissé krumpliszerű orral, a lazán
elálló fülekkel, a mosolygás közben szinte teljesen összeszűkülő, táskás
szempárral.
Borsody megérintette a táj szemlélésébe
belefeledkezett útitárs vállát, s amikor az feléje fordult, hősünk
rámutatott, és így szólt:
– Tom Hanks!
Jaroslav szemlátomást elértette és
kedvére valónak találta a tréfát, ugyanis hangos hahotázás közepette
vállon veregette Borsodyt, aztán a világ legtermészetesebb gesztusával
feléje nyújtotta a pálinkásüveget. A kevésbé pityókos utasok látták
rajta, hogy iszonyatos küzdelem árán formálja a szavakat:
– Misterrr directorrr! You mussst!
Nyolc hónappal a hőlégballon-utazás után
történt. Borsody Violával és Chad legjobb barátjával, Scottal ült a Sun
Dial étterem egyik asztalánál, a Westin Peachtree Plaza Hotel
hetvenharmadik emeletén, kétszázhúsz méterrel Atlanta felett. Bal oldalt
Violát látta, illetve a háttérben, szinte karnyújtásnyira – hála az
arányok által könnyedén megtéveszthető emberi érzékeknek – a Sun Trust
Plaza kétszázhatvanöt méternyi üveg-beton tornyát. Kissé távolabb, az
atlantai csúcstartó, a háromszáztizenkét méter magas Bank of America
Plaza huszonhárom karátos arannyal bevont csúcsobeliszkjén játszadozott a
napsugár. A látványt, főleg így, Violával az előtérben, igencsak
kedvére valónak találta Borsody, tehát gyakran fordította tekintetét az
ablaküveg felé.
Az egyik ilyen odaforduláskor meglátta a
repülőgépet. A távolról nézve aprócskának tűnő gépmadár a
Hartsfield-Jackson nemzetközi repülőtér irányába ereszkedett lefelé,
látszólag tyúklépésben, több száz méternyire Georgia napszítta földje
felett – a Sun Dial asztala mellől szemlélve azonban éppen Viola szőke
fürtjei mögött. Borsody képzeletének belső vetítővásznán – ahol a
nagymama vándorol legidősebb gyermekével, Borsody leendő keresztanyjával
az Alföld hőségében – megjelent egy másik étterem, egy másik asztal,
ugyancsak eszméletlen magasságban az Újvilág földje felett. A háttérben,
ugyancsak karnyújtásnyira, egy másik felhőkarcoló tornya. Az asztal
körül ott ültek mindannyian: Borsody, Viola, Chad, szemközt Scott,
Susanne és Naomi (az elmaradhatatlan mosollyal az arcán). Az ablaküveg
mögött, fülsüketítő, egyre erősödő sugárhajtómű-visítás kíséretében
előtűnt a repülőgép, orrát éppen az ő asztaluk felé irányítva.
Észveszejtő sebességgel rabolta, valósággal habzsolta az egyre nagyobb
felületet, mintegy felszámolta, mohón felzabálta a hátterében meghúzódó,
egyre inkább zsugorodó városképet.
Borsody tudta, hogy a történeteknek
csakis a könyvekben, illetve a mozivásznon van végük, konkrét
befejezésük. A valóságban mindegyik végtelen, a történetek ugyanis
egyetlen nagy, folyamatosan növekvő, szélsebesen táguló, határtalan
univerzummá kapcsolódnak össze. Minden egyes könyv története tovább
folytatódik minden egyes olvasójának életével-életében, valamint –
hiányként jutva kulcsfontosságú szerephez – azok életével is, akik
éppenséggel soha nem veszik kézbe ezeket a könyveket. S ahogyan a megírt
könyveknek sorsa van, éppúgy sorsa van a meg nem írt, el nem mondott,
vagy éppen félbehagyott történeteknek is, amelyek olykor egy-egy
váratlan, mégis logikus sorsszerűséggel bekövetkező ponton
összekapcsolódnak, és ugyanazon történetté egyesülve elnyerik
beteljesülésüket, a folytatást.
Még gondolatban sem mocorgott a hőlégballon-utazás, amikor Borsody egy hétvégi bevásárló körút során megvette az Extremely Loud & Incredibly Close című kötetet (magyarul Rém hangosan és irtó közel
cím alatt adták ki). Jonathan Safran Foerregénye hosszú hónapokig várt
olvasatlanul Viola és Borsody könyvespolcán. Egy kisfiúról szól, aki
megpróbálja felfejteni a szeptember 11-i terrortámadásban odaveszett
édesapja élettörténetének a múlt homályába burkolózó részleteit.
Borsody, miután elhelyezte a polcon a könyvet, teljesen megfeledkezett
róla – csak akkor jutott az eszébe újra a regény, amikor pár hónappal a
születésnapi léghajózás után, óriási reklámhadjárat közepette bemutatták
a könyv alapján forgatott mozifilmet. Az egyik főszereplőt, a kisfiú
néhai édesapját Tom Hanks alakítja, újabb kapcsolódási ponttal
gazdagítva az összefüggő történetek végtelen mátrixát.
Borsody emlékezetében a
hőlégballon-utazás további része egyetlen álomszerű, euforikus
képkavalkáddá olvad össze – olyasvalamivé, mint ami a zenében a
Strawberries album a The Damned-től, vagy a Beatles érett korszakának
lemezei, amikor a négy gombafejű már nem azzal foglalkozott, hogy minél
jobban szeresse a közönség a muzsikájukat, hanem csakis az érdekelte
őket, hogy kedvükre való zenét produkáljanak (miközben tele voltak
pumpálva különféle tudatmódosító szerekkel). Ha filmmé kellene
fogalmaznia, Borsody az utasokkal teli gondola kistotálját váltakoztatná
a kosárból eléjük táruló látvány nagytotáljával, illetve Tom Hanks
arcának premier plánjával (a részeg cseh tűzoltó, Jaroslav szerepében),
gondosan ügyelve arra, hogy – nem hangsúlyosan, de mindvégig
kihagyhatatlanul és megkerülhetetlenül – az egyre apadó tartalmú
pálinkásüveg is rendszeresen felbukkanjon a pörgő képsoron. Az utazás
további része nem egyéb, mint egy szürreális kisfilm. Honza bátyjának
hegedűszavára cseh népdalokat nótáztak az utasok az ébredező Vysočina
felett, az augusztus reggeli nap korongjával a háttérben. Egy adott
ponton Chad kedvéért felcsendült a Happy Birthday to You, amit a gondolában utazók mindegyike a maga nyelvén adott elő. Susanne franciául Bonne fête à toi-t
énekelt, s mindehhez az égőfejekből előtörő lángcsóvák robaja
szolgáltatott bizarr aláfestést. Volt úgy, hogy leereszkedtek az egyik
tó víztükréig, olyanformán, hogy Honza – tökéletes érzékkel szabályozva
az égőfejek szelepeit – percekig tartotta a léggömbkosarat olyan
magasságban, hogy az éppen csak érintette a vízfelszínt. Földet érésük
viszont úgy történt, hogy a lenti segítők a léggömb szállítására
szolgáló teherautót (Honza bátyjának mobiltelefonon leadott utasításait
követve) az egyik közeli műútra vezették, ott pedig komótosan
leereszkedett a léggömb. Megérkezésük pillanata matematikailag is
pontosan meghatározható volt, amennyiben úgy írjuk le, mint azt a pontot
az időben, amikor a léggömbkosár alapja egybeforrt önnön árnyékának
négyszögével a teherautó platóján.
Odalent fényképkészítés következett,
végül azon utasok, akiknek a véralkohol szintje ezt még lehetővé tette, a
léggömböt ismét plasztik gurigává csavarták fel, majd felügyeskedték a
teherautó platójára, a kosárvesszőből font gondola mögé.
Borsody utolsó emlékképe Tom Hanksről
az, hogy a göndörfürtű férfiú az indulni kész teherautó előtt áll, két
karját krisztusi pózban tartja, hátát a kocsi elejének támasztja,
jobbjával a pálinkásüveget szorítja, és ezt kiáltja felé:
– Misterrr Directorrr, fotičku… You mussst!
Borsody néha előveszi a fényképet, amit
akkor, a kérésnek engedelmeskedve, búcsúzóul készített. És amikor
megpillantja a felvételt – háttérben a vysočinai dombokkal, előtérben a
színes plasztik hengerrel, az alaposan megpakolt teherautóval, illetve a
motorháznak támaszkodó, boldog-részeg Tom Hanksszel –, olyankor minden
áldott alkalommal ugyanarra gondol: hogy milyen szerencsés fickó is ő
maga!